Kodály Zoltán (1886-1967) fényképei a Magyar Fotográfiai Múzeumban – bevezető
Kodály Zoltán Kecskemét szülöttje. Büszke is rá városa, hiszen még életében elnevezett róla egy ének-zenei általános iskolát, amely a Kodály által kidolgozott pedagógiai módszerek szerint oktatta és oktatja ma is a zenét az iskolásoknak. Halála után pedig helyet adott a Kodály Intézetnek, amely töretlenül ápolja névadójának hírnevét és központját alkotja a Kodály életmű kutatásnak; szobor is készült, s állt, míg állhatott a főtéren.
De mi köze volt ezen túl Kodálynak Kecskeméthez? Édesapja itt volt állomásfőnök, mikor anyja a világra hozta, de nézzük hogy ír erről Kodály: „Véletlen, hogy épp Kecskeméten születtem. És mégis van valami ami kecskemétivé tesz. Féléves koromban tovább sodort innen a sors. Mint cseperedő diákot hozott vissza egyszer atyám, hogy megmutassa szülővárosom. Amint az utcákat jártuk atyám megállt egy ablak előtt és csak ennyit mondott: itt láttam meg először édesanyádat. Ha semmi egyéb, az az érzés, amely e pillanatban atyámat elfoghatta kecskemétivé tesz engemet”. (Kodály Zoltán: Kecskemét, In: Kodály Zoltán: Visszatekintés, harmadik kötet, Budapest, Zeneműkiadó, 1989, 496. old.)
Kodály Zoltán élete és munkássága jól ismert, ellentétben az élete folyamán róla készült képekkel; Kodály „szerencsés volt”, jó fotográfusok fényképezték.
Az MFM több mint kétszáz darab fotográfiát őriz róla, olyan alkotóktól mint például Koffán Károly, Werner Irén, Gink Károly, Langer Klára, Zinner Erzsébet, Reismann Marian és az életének több évét művészi attitűddel végigfényképező Vámos László.
Ezen fényképek közül kiemelkednek Gink Károly és Molnár Edit mesterien bevilágított, a spontaneitás erejét sugalló felvételei, valamint Vámos László számos képből álló sorozata, amelyről a fényképésztárs Gink így vallott kiállításmegnyitó-beszédében: „Ezekből a képekből érzem, hogy Vámos nem egy felületes fotográfiai délután alkalmával készült felvételeket mutat itt be, hanem hogy ezzel az emberrel szinte együtt élt, ezt az embert gondjaiban, bánatában, örömeiben is, napokon, heteken keresztül kísérte. Ezekben a képekben benne van az a nagy tisztelet, az az emberi alázat, ahogy Vámos László Kodály Zoltánt tisztelte, szerette.” (Gink Károly: Egy kiállítás megnyitója elé, 1969)
Ilyen képtömeg láttán felmerül a kérdés, vajon Kodály hogy tűrte a szinte állandónak tűnő sürgölődést maga körül, hiszen híres volt zárkózottságáról, szűkszavúságáról. A Magyar Fotográfiai Múzeumban fényképész gyakorlatát töltő Novák Piroska egy anekdotája erre válasz lehet. Piroska nagyapja kísérte Kodályt a Kecskeméti Ének-zene Általános Iskola avatásakor; az avató ünnepségek után elmentek ebédelni, s mikor már javában zajlott az étkezés, megjelent egy kisfiú Pajtás fényképezőgéppel a kezében, s megkérdezte Kodályt, hogy készíthet-e pár felvételt róla. Kodály félbeszakította étkezését, és igent mondott. A kisfiú megkérte Kodályt, hogy akkor fáradjon ki az épület elé, mert itt bent nincs elég fény a fotografáláshoz. Kodály ebbe is belegyezett, kimentek, a kisfiú kattintott egyet, majd visszamentek folytatni az ebédet. Alig telt el pár perc, a kisfiú fülig pirulva visszament, s közölte: „Kodály bácsi, rajta maradt az objektíven a sapka”, Kodály értette – hiszen ő maga is amatőr fotós volt *- s megint kiment az épület elé, hogy a kisfiú végre sikeresen lefényképezhesse. *(ifj. Bartók Béla visszaemlékezése, In: Így láttuk Kodályt, Budapest, Zeneműkiadó, 1982, 29. old.)
Hogy mi lett a kisfiú által készített képpel, nem tudjuk, de egy biztos: reméljük, hogy ezen a cd-n szereplő képek hozzá tesznek valamit az érdeklődők már kialakult, vagy kialakuló félben lévő Kodály képéhez.
Tóth Balázs Zoltán, a Magyar Fotográfiai Múzeum munkatársa
