A jó természetfotó-kiállítások nagyon népszerűek, sok embert vonzzanak. Az elismerés, a csodálat hangjai mellett találkozni olyan véleménnyel is, miszerint a művészi igényű természetfotó nem a fotó művészete, hanem a természeté. A kép kompozícióját, esztétikai alkotóelemeit, a kép szépségét maga a természet teremtette, mi csak kivágjuk belőle a szépet, kölcsönözzük fényképbe illeszthető elemeit. Számos kompozíciós elv (pl. Aranymetszés, polükleitoszi kánon, Plinius arányossági szabálya, Vitruvius elve, miszerint a műalkotások szerkezeti felépítésénél az ember teste a modell, mert kinyújtott kézzel és lábbal beleilleszkedik a “tökéletes” geometriai formákba: a négyzetbe és a körbe) a természet rendjéből, az emberi arányokból indul ki, sőt történtek kísérletezések ezek matematika meghatározására is. Sokféle megállapítás, megcsontosodott szabály próbál rendet vágni a gondolatok mezején, ám minden művészeti jelenség, minden műalkotás sokkal teljesebb annál, semhogy bármilyen pontos vagy részletező definícióval sajátos gazdagságát ki tudnánk fejezni. A művészet, a “fotó/művészet” elméleti meghatározása persze nem könnyű feladat. A lexikon nehézkes, ám egzakt meghatározása mellett együgyűnek, ám tetszetősnek tűnik az az “utcai” meghatározás, miszerint művészet az, amit annak tartanak. Reinhold Mißelbeck “A XX. század fotóművészete” című könyvének bevezetőjében írja, hogy a fotográfia a mai napig hatalmas átalakulásokon megy keresztül. Egy olyan médium fejlődési folyamatáról van szó, amely szervesen nem kapcsolódott a művészettörténethez és most önálló művészeti ággá válik. Történeti és elméleti kérdésekben ki kell alakítania “saját” véleményét, nyelvezetét, helyretenni dolgait. Amikor a természetfotót műfaji szempontból kívánjuk “helyretenni”, vagy fotóművészeti alkotásként elemezni, szép számmal merülnek fel szakmai-művészi-esztétikai-etikai kérdések. Véleményem szerint a fotográfia műfajelmélete is korszerűsítésre szorul, hiszen tele van ellentmondásokkal. Ugyan a portré, tájkép, város- és épületfotó, csendélet, életkép, akt “festészettől örökölt” műfajok, míg az esemény- és riportfotó a fotográfia által teremtődött meg, mégsem mondhatjuk, hogy csak ez utóbbiak tekinthetők a fotográfia “tiszta” műfajainak. A természetfotó beskatulyázásánál (bocsánat: műfajba sorolásánál) zavart okozhat az is, hogy a természet témáinak (növény, állat-, táj-, meteorológiai jelenség-, ember és környezete, stb.) ábrázolásakor külön-külön, vagy együttesen tudományos- és művészi elvárások is közrejátszanak, a megjelenítés eszköztárától, a felhasználás területétől függően pedig ugyanazon fénykép értelmezhető alkalmazott fotóként (riportkép, illusztráció), vagy kreatív fotográfiaként (kiállítási kép, művészi alkotás) is. A téma látványos szépsége, dekorativitása, a hétköznapok zaklatott pillanataival, az élet valóságával szöges ellentétnek látszó nyugalom, időtlenség, a “szépre hajtás” az oka, hogy némely kép láttán a giccs fogalma is felmerül. Az egyik legfontosabb kérdés a valóság és a művészi valóság viszonya. A többi kérdés sem elhanyagolható. Vajon a fotóművészet – azon belül a természetfotó – határait kijelölni, vagy kitágítani érdemes? Milyen mértékben azonosítható a valóság “képe” magával a valósággal? Foglalkozhat-e a természetfotó tőle “műfajidegen” témákkal, mint pl. az idő fogalmával? Képes-e folyamatok ábrázolására, vagy csupán a pillanatnyi események, tényszerű állapotok rögzítése, művészi megjelenítésű, ám tudományos igényű dokumentálása lehet a cél? Beavatkozhat-e a “kép” magába a valóságba? Ennek érdekében a fotográfus, mint kreatív alkotó használhat-e olyan eszközt, amely már önmagában is “idegenkezűséget” feltételez? Megváltoztatók-e az eredeti színek, bekerülhetnek-e a képbe olyan motívumok, amelyeknek nem “valóságosak”? Az én válaszom majd mindegyikre: igen, igen, igen! Álláspontom igazolására olyan képeket mutatok be, amelyek fotóművészeti kiállítások, pályázatok zsűrije által díjjal hitelesített “művészi alkotások”, ugyanakkor megjelentek természettudományos folyóiratokban, szak- és tankönyvekben, lexikonokban, tudományos értekezésekben, népszerű ismeretterjesztő kiadványokban is. Nézzük a példákat.
A Múló idő 1-2.címében is jelzi elkészítés szándékát. Gyakorlati megvalósítása anyaggyűjtéssel kezdődött. Bécsben, a Schönnbrunni kastélyparkban kiválasztottam egy parkrészletet, amelyet 1983 és 1986 között különböző évszakokban és változó időjárási viszonyok között ugyanarról a helyről, ugyanazon fényképezőgéppel, ugyanavval a 35 mm-es széleslátószögű objektívvel fényképeztem. Az így készült több száz felvételből egy különleges sorozatot terveztem. A válogatásnál azonban “hullott a férgese” és mindössze két kép maradt a végén. A szekvenciából így lett kép-pár, amely azonban tökéletesen kifejezi gondolataimat a képzelt és valóságos tér és idő elmozdulásáról, az idő múlásáról.
A Triptichon 1-3.formai megjelenítésében, hármas tagolásában a középkori szárnyas oltárok szerkezetét idézi. Az élményt valószínüleg a Colmar-ban látott issenheimi oltárkép adhatta, azonban az utalás nem tartalmi, hanem formai jellegű, és inkább a téma hangsúlyozását, a látvány felerősítését jelenti. A képhármasra jellemző “hideg” kék szín, amely a pszichikai hatása miatt fontos – feledékenységből keletkezett. Előző este a Wroclawi Pantomim Együttes vendégjátékát fényképeztem a Vígszínházban Színházi előadás, Zenza Bronica 6×6-os gép, Agfachrome 50 L típusú műfény dia. Másnap tájfényképezés a Tisza-tónál a színházi előadáskor használt befejezetlen tekercsre. Amikor Budapesten, a Lapkiadó laborjában kézhez kaptam az előhívott diát, az átadóban Oravecz Magdi arcán láttam, hogy valami baj van. Mondja is: “Műfényfilm, nappal. Csupa kék az egész.” Hoppá! De milyen kék! Ilyet még szűrővel sem tudtam volna elővarázsolni, pedig volt a táskámban konverziós szűrő is, a Kodak Wratten 85-ös, meg a többi. Elfelejtkeztem én a Búvárnak leadandó anyagról, annyira belébódultam a gyönyörű kék színbe. Kiválasztottam egy felvételt, amelyen egy elpusztult fa emelkedik ki a tó vízéből. Diaduplikátot készíttettem, majd a jobb és baloldalt felcserélve az eredeti állásúval “szendvicseltem”. Pont olyan lett így, mint két egymásrataláló, összekapaszkodó emberi alak. Ez lett a “fő” kép, mellette jobbról és balról az eredeti kép tükörfordításban, mint két szárny. Mint a szárnyas oltár, csak fotográfiában, amelyen nem angyalok, szentek lebegnek meleg gyertyafényben, hanem a hideg kékség végtelenségében, egy pusztuló világban egymásrataláló, egymást támogató, ölelkező két alak – két halott fa – kel életre.
A Világ végén (Balatonfelvidék, 1982) alapfelvétele egy csapnivalóan rossz dia volt. Az elfogadható tájat – kiszáradt fa, tövében egy ló legel – unalmasan üres égbolttal “sikerült” megörökítenem. A fényképezőgép egy Pentacon Six 6×6-os gép volt, 55 mm-es Flektogon objektívvel. A beletöltött Orwochrom UT 18-as diát rosszul hívták, színtelen, vacak, amolyan szemétkosárba való lett az egész. Már majdnem oda is került, amikor a szenvics-dia gyűjteményemből ráakadtam egy jó “falatra”, a Csók Galériában, egy goblen-kiállításon készült diakockára. Bemozdulásos életlenséggel, az objektív tengelye körül megforgatott géppel készült felvétel, életteli színeivel, robbanó dinamikájával a “halott” tájfelvételbe életet lehelt. Együtt lenagyítva fordítós papírra, egy jó kiállítási kép kerekedett.
A Yuntai Mountain, álmomban (Digitális montázskép, Kína, 2002) egy képzeletbeli tájat ábrázol, amelynek alapját nem egy matematikailag generált virtuális kép, hanem Henan tartományban, a Qingtian folyó völgyében készült panoráma-felvétel adta. A Canon Digital Ixus V fényképezőgéppel, 6-8 részképből készített állóképet a Photoshop egyszerű eszközeivel (kivágóeszköz, bélyegző, radír, rétegek – Lasso Tool, Eraser Tool, Clone Stampt Tool, Layers) “építettem” széles kitekintésű fekvő képpé.
A természetes képeknél – az archaikus technikáktól a digitálisig – végtelenül sok eszköz áll rendelkezésünkre. Segítségükkel akár egy új világot teremthetünk. Teremtsünk tehát…
Eifert János, Győr, 2003. február 20.
(Megjelent a Foto Mozaik 2003. márciusi számában)
Képaláírások Természetes képek 4. cikkhez:
Eifert János: Múló idő 1-2. (Wien, Schönbrunn, 1983-1987)
Eifert János: Triptichon 1-3. (Tiszató, 1978)
Eifert János: A Világ végén (Balatonfelvidék, 1982)
Eifert János: A Yuntai Mountain, álmomban
(Digitális montázskép, Kína, 2002. szeptember)
