Kincses Károly: Reciprok

0
52

Nagyjából mindenki hallott már arról, hogy a középkorban némi vegyészeti tudással felvértezett egyének, végtelen sok idő, fene nagy képzelet és nem kevés feltűnési vágy birtokában, rengeteget dolgoztak azon, hogy bármiféle anyagból aranyat gyártsanak. Alkimistának hívták őket, s valljuk be, csak a legjobb piárosok segítségével lehet sikertörténetnek eladni az övékét. Mert bármihez is nyúltak, bármit is csináltak, aranyat nem sikerült előállítaniuk. Miért írom ezt?

Mert legalább annyian, ha nem többen, azóta és ma is, reciprok alkimistaként, aranyból képesek … nem mondom mit, de kevésbé nemes anyagot csinálni. Így jártunk most a recesszió kellős közepén megvásárolt 1014 darab Robert Capa fényképpel is.
Mi a bajom ezzel, kérdezhetik, hiszen végre Magyarországra került Capa életművének legjelentősebb válogatása, 937 mesterkópiának nevezett új nagyítás, 42 vintázs, 5 Capa portré és még további 20 új nagyítás. Ezekből ingyen kiállítást rendeztünk a népnek a Magyar Nemzeti Múzeumban, további kiállítás lesz majd a Ludwigban és az ország tíz másik városában. Fantasztikus, de tényleg. Végre helyére kerül egy fotográfus a magyar fejekben is, mindenki tudni fogja, ki volt , alias André Friedmann, még aliasabban Robert Capa. Igen, és utána mi lesz ezzel a kinccsel?

Mi a bajom ezzel kérdezhetik újra? Hát az, hogy be lettem csapva. És nemcsak én. Mert tavaly októberben, amikor kiküldtek bennünket E. Csorba Csilla kolléganőmmel New Yorkba, még arról volt szó, hogy nem egyszerűen csak megvásárolunk nagyon sok pénzért ezervalahány Robert Capa képet, hanem az, hogy végrehajtjuk Cornell Capa 1995-ös akaratát. Mi volt ez? Az ICP (International Center of Photography) alapítója majd másfél évtizede úgy gondolta, hogy célszerű lenne Európában és Ázsiában, az Amerikában már meglévő mintájára, létrehozni egy-egy fotográfus központot, Robert Capa Fotográfiai Intézet és Oktatási Centrum néven, mely erre a törzsanyagra alapozva, bázisa lehetne azon a földrészen részben a Capa-kutatásoknak, de tágabb értelemben a fotográfiai ismeretek korszerű tárolásának, átadásának, kommunikálásának is. Ennek értelmében Richard Whelannel közösen kiválogattak 937 negatívot, mely Robert Capa teljes életművét reprezentálja, ezekből nagyon jó minőségű, három teljesen azonos mesterkópiát nagyíttattak, installálták őket, ahogy kell, ellátták minden szükséges adattal, kiadtak egy a teljes anyagot tartalmazó katalógust.
Mi nem kizárólag a 937 mesterkópiát vettük meg, hanem annak lehetőségét, hogy Európában Magyarország legyen a megálmodott központ. Már neve is került: HCP (azaz Hungarian Center of Photography). Már lehetséges budapesti helyszínek is felbukkantak, ahol ez az intézet helyet kaphatna. Már néhány okos fő összedugódott néhányszor annak érdekében, hogy megvizsgálják, milyen feladatokat kellene felvállalnia ennek a fotográfiai központnak.

Ám amikor hazajöttünk, ahelyett, hogy elégedetten hátradőltünk volna, mondván, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza, egyre riadtabban néztük, mi történik. Olvastuk a hivatalos kommünikéket. Előbb az MTI, aztán a Minisztérium. Megvettük, hazahoztuk, kiállítjuk, örüljön mindenki, aki magyar. És egy szó, egyetlen utalás nem hangzott el arra vonatkozólag, hogy ezeket a képeket nem csak azért vettük meg, hogy populáris kiállításokat szervezzünk, aztán amikor elmúlt a felhajtás, betegyük egy múzeumi raktárba, másfél millió másik kép mellé. És innentől fogva olvastuk, hallgattuk a másik oldalt is. Minek vettük ezt meg? Miért ennyit? Miért ennyiért? Nem is eredetiek ezek! Megint valaki jóljárt… Pedig nem. De senki nem tudott és tud kiállni és elhallgattatni a hozzá nem értő, de negatív indulatokkal teli bulvár-médiát, az interneten százakra rúgó gyalázkodó hangokat. És azért nem, mert a dolog lényegét, az egésznek igazán értelmet adó esszenciáját valamilyen, általam nem értett okból, elhallgatják.

És nem vagyok türelmetlen. Sőt megértő is tudok lenni. Megértem, hogy nincs most pénz új épületet venni, berendezni, személyzetet odaállítani a képek mellé. Nem működik az a korábbi terv sem, hogy dúsgazdag magyaroktól nyerjék ki az induláshoz szükséges milliókat. Mindent megértek. Recesszió van. Nincs pénz, az idő nem alkalmas új intézmények alakítására, hiszen a régiek is könnyen veszélybe kerülhetnek. Mondom, megértem. De azt az egyet nem: miért nem lehetett azt kommunikálni, ami az egésznek a lényege, sava-borsa volt, hogy szándékunk megvalósítani Cornell Capa álmát, és amint lesz pénzünk, bele is kezdünk, addig meg legyünk türelemmel… Ugye ez a két mondat nem került volna pénzbe? Ugye ezt meg lehetne mindkét oldalról érteni? Ugye ennek birtokában a csahosok is halkabban és rövidebb ideig hangoskodnának?

És ami a legfontosabb. Az egész magyar fotográfia, mindegyik nagyon kevés pénzből, éppen csak vegetáló intézmény, a szakma okosai elkezdhettek volna közösen gondolkodni, tervezni, álmodozni, hogy mire lenne szükség, ha majd egyszer a feltételek is megteremtődnek erre. Hogyan lehet továbblépni ebből a jelenlegi, áldatlan állapotból. Ennek már vége. Megint elszalasztottunk egy lehetőséget. Ki tudja lesz-e még és mikor? Addig meg marad, ami volt: a fotográfiának juttatott nagyon kevés pénzből mindenki megpróbálja a lehető legtöbbet kimarkolni, mert az kell az életben maradásához, a működéséhez. Csak nekem legyen, a többi meg oldja meg, ahogy tudja. Nincs hosszútávú koncepció, nincs lehetőség a szakma egészét érintő stratégiai kérdések megbeszélésére, nincs lobbierő, mely a kultúra többi, ugyancsak forráshiányos részével elhitetné, a magyar fotográfia fontos és megérdemli. Marad a további harc a túlélésért.

Egyik szemem sír, a másik nevet. Miért kellett ezt is elrontani?