Kevés olyan fényképészről tudok, akinek isnert, híres író, osztályon felüli zsurnaliszta, avagy ifjú költő állítottak volna szavakból emlékműveket. Márpedig, aki olvasta Nádas Péter Valamennyi fény kötetében a Rédner Mártáról írtakat, az gondolhatja (velem együtt), hogy jó az, ha valakit ennyien és így szeretnek, becsülnek. Ott valaminek lennie kell. És ez ma Magyarországon leginkább csak kétféle lehet: szeretem és hizelgek, mert érdekemben áll, vagy szeretem és jól gondolok rá, mert igazi, ritka, valódi Ember. Higgyék el, itt csak és kizárólag az utóbbi variáció él.
Ha én író és nem más lennék, bizonyosan közreadtam volna már a történeteink egyikét-másikát. Jártam fel hozzá. Beszélgetmi, tanulni, másságára rácsodálkozni. Hihetetlenül vonzó nő tudott lenni nyolcvan éves kora után is. Agya mint a penge. Az egyik, az utolsó beszélgetésünkön megkínált valami kimondhatatlan nevű zsidó süteménnyel. Magának sütöttem, mondta, ilyet még úgysem evett. Valóban nem. A sütemény nevét azonnal, ízét sohasem felejtettem el. Arról beszélgettünk, hogy hihetetlenül, katasztrofálisan rendetlen archívumát elkezdjük gatyába rázni, s ha ez készen van, keresünk kiadót két könyvének is. Az állatokról és a művészekről. Mikorra lesz ez készen, kérdezte? Két-három év, feleltem. Rendben, válaszolta. Egy hét múlva meghalt. 1991.február tizenkettedike volt. Jutott neki 82 év.
Galsai Pongrác írta róla, s higgyenek neki, hiszen majd két évtizedet dolgoztak együtt: “Rédner Mártának nem a fényképezőgép a legfontosabb eszköze. Sőt mondhatnám állandó perben, haragban, viszályban van a fotótechnika kellékeivel. A lencsékkel, fénymérőkkel, állványokkal, vakukkal. Titkon bosszankodik, hogy szüksége van rájuk. S ha észrevesz valamit, a tárgyak tehetetlenségével is meg kell küzdenie. Rédner Márta művészetének legfontosabb eszköze a szeme. Ez a szem mindig lényeglátó, ironikusan figyelő, nem egyszer kegyetlen. Bizonoys, hogy száz nagyszerű képet rögzít, míg a miénk csak egyet vesz észre. S bizonyos, hogy a száz kép közül neki is csak kettőt-hármat sikerül a fényképezőgép lencséjére továbbítania. Rédner Márta szeme a humorra különösen fogékony. Rédner Mártának szellemes szeme van…”1926-ban Römer Erzsi műtermében tanult meg fényképezni a Népszínház utcában. Sokáig dolgozott utcai fényképészként, főleg a Dunakorzón, meg a Margitszigeten. Így ismerkedett meg férjével Rédner Miklóssal is, aki szintén fényképész volt és aki munkaszolgálatosként eltűnt 1944-ben, maga után hagyva az egyik legkitünőbb Radnóti Miklós portrét, amit valaha is csináltak a költőről.
Önálló műtermét annyi társához hasonlóan szövetkezetesítették, ezért 1949-től a Magyar Munkásmozgalmi Intézetnek, a Magyar Fotó Állami Vállalatnak, aztán az Egészségügyi Minisztériumnak, meg a Medicina Kiadónak volt fényképésze. 1958-ban a Nők Lapjához került. Innen ment nyugdíjba. Amikor meghalt, Zsubori Ervin verset írt hozzá Tárlat címen. R.M. emlékére. “a kihalt kiállítóterem falán/ harminchat fénykép kemény matt papíron-// farsangi képriport lett volna/ vendégek gyertyák bonbon és tea/ de ügyetlen kezű laboráns az isten:/ a tekercs fényt kapott.// a fehérre sikált üveglapok közé szorítva/harminchat kockányi mattfekete csönd./
Kell ennél több?
