Édeskettes – A MAOE Fotóművészeti Tagozatának kiállításmegnyitója, felvételről

0
22

Fotóművészeti Tagozatának “Édeskettes” című kiállítása 2011 december 2-től 15-ig látogatható az Magyar Alkotóművészek Házában.
A vendégeket köszöntötte: Füles kurátor

Ide nem vágó gondolatait elmondta: , D-Vektor, Pesövé Öfszi

***

Okostükör

avagy a TAS, a Technical Aided Spying tipusú hírszerzések kezdete
avagy hogyan lett gonosszá a jóságos királynő

MAOEföld királyának menopauzális aggodalmaktól kikezdett hitvese, aki még mindig a legvonzóbb küllemű asszonynak számított a birodalomban, megkezdte napi szépítkezését ama koranyári pirkadat utolsó percében, midőn fáradhatatlan bolygónk belefordítja a magas erdőkkel határolt MAOE királyságot a földkerekség legnagyobb teljesítményű reflektorának fénykévéjébe – népi naivitással: amikor felkel a Nap – s amikor az esti lakoma utáni mosogatástól nyűtt cselédség, ki oly kimerült, hogy kézből a kétszázötvenedet is elrázná, még horkolva alszik.
A királyné, keresvén az öltözőasztal alatt réklije imént elgurult gombját, úrnői mosollyal, de félig-meddig háttal eme kérdést intézte a metszett üvegből készült díszes tükörhöz:
– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb e vidéken!
Kis csend, majd pedig:
– Vidék? – kérdezett vissza a tükör. – De hiszen ez itt a királyság, annak is a közepe!
Hoppá! Jókorát koppant a fejedelmi buksi az öltözőasztalka alján. A királyné már egy ideje merő rutinból kérdezett, mert kilépvén a fűszerektől édesen gőzölgő hajnali előhívó tálból, amit szolgálója félálomban készített oda, hogy aztán vackára kicsit még visszazuhanjon, ő, a királyné, a kastély első asszonya mindahányszor úgy érezte, bármíly kacéran lobogtatja is arany szőke fürtjeit, csak egyik RGB-ből a másik CMYK-ba vonul, és egyetlen társra lelvén öltözőtükre sugározta önmagában, mindig ugyanazt kérdezte, pusztán csak hogy visszhangozzék már valami körülötte, mert az öreg király ilyenkor, fél hatkor még óriás selyempárnájába fordulva horkolt a kissé már szuvas és dohos baldachinos ágyban.
Királyság közepe…
A királynő szépséges, eleven arca ott az öltözőasztal alatt dianearbusi portrévá merevedett a tükör enyhén tudálékos válaszát hallva.
Ha bekattant volna neki, hogy előző nap tükörszerelők jártak a kastélyban, más irányba fordul a figyelme, de nem, nem, a szépséges királynéknak egyszer kattan be valami, ha egyáltalán, és akkor aztán végleg. Szerencsére itt még nem tartott ez a szűzi hamvából már réges-rég kivetkőzött asszony, nem kattant be neki, hogy mily nagyon romlik a világ szakadatlanul és mindenestül, s így csak, mint a hosszabbodó éjszakáktól magát elunt szolgára, pillantott tükrére:
– Ej, te ezüst foncsorodra méltatlan látványcserép, hát újabban kérdésem díszítő sallangjaiba kapaszkodol? Nem azt kérdeztem, hol vagyunk, hanem hallani akartam tőled, csak úgy rutinból, üdítőleg, mint eddig minden kora reggel, hogy ki a legszebb birodalmunkban, szóval, hogy na ugyan ki, mert természetesen a nevemet kell hogy visszhangozzad, hacsak meg nem vakultál.
– Felséges királyné, mostantól rám nézzél, amikor ilyeneket kérdezel, mert ilyesmit kérdezni úgy logikus, hiszen sosem az alsó felétől szép az ember saját magának. Na és néha hívd ide, mit tudom én… Hófehérkét, vagy mondjuk, a nagy Lajos király ifjan maradt babáját, vagy a Karcsit, kinek szépségéről kelt valahány hír csak koholmány, de nagyon is kedvező szolgálatot tehet egy összevetés erejéig, vagy legalább hívd az erdei Fülesbagolytoth, a Katica bogárkát, az ukrán Kozákot, a német B.Anditát, a drák hajú Tímeát, a Széllelbé Ágit, Frankó Loncit, mit tudom én még kiket, azért, hogy összehasonlítás alapjául szolgálhassanak. Vagy legalább vigyél ki néha az őszi erdőbe, ami állítólag minden szépségek mértékének forrása.
– Úgy! Szóval, nem akarsz nyíltan felelni! – A királyné homlokán beindult valamiféle horizontális sűrűsödés, mintha arca kettes gyatraságú jépeges tömörítésnek esett volna áldozatul. – Nem tudom miféle reggel ez a mai, de ha azonnal nem mondod meg, ki a legszebb a környéken, én nagyon megorrolok.
– Szép vagy, szép vagy szép királyné, de Hófehérkének sokkal több törpéje van.
Először fordult elő a birodalom hajnala óta, hogy bárki királyné feje elkezdett morzsásodni, mintha a kék rétege átkopírozódott volna a veresbe. Nem tett ez jót e nem rég még oly szépséges orcának.
– Ki a fene az a Hófehérke?
A tükör pillanatig sem gondolkodott, mert tudta, persze, hogy Hófehérke a MAOElanddal határos bányavilág főmérnőkének a lánya, akit apja, két legyet ütni remélvén, helyezett ki a bánya hét leglustább vájárának, a munkából folyvást elkéső hét törpének otthonába, hogy pirkadatkor talpra pofozza őket valaki, de főleg azért, hogy a MAOE királyságot lánya szépsége jussaként ravasz csellel bekebelezze, mert ennek a bányafőmérnöknek olajozatlan bányagépei kezdtek már nagyon csikorogni, és tök téves elképzelései voltak afelől, hogy MAOEland ugyan honnan is kaphatta a nevét. Tévesek, bizony, mert az M a MAOEből még csak jelenthetett meséset, de az A meg az OE már koránt sem az Algyői Olaj Emirátus rövidítése volt, ahogy pedig ez a mohó főmérnök hitte.
– Hó-fe-hér-ke a bányaművek elnökének lánya – vetette oda kurtán a tükör, gondolván, hogy az elnök cím talán tiszteletet ébreszt e királyi némber elméjében. – Ő az, Hófehérke, akinek szépséges lábai elé a fiúk a bányából mind-mind odasereglenek. Szája szegletében szűzi mosollyal alszik minden éjjel, reggel pedig selyemkapszulába csomagolt aktív szén uzsonnát oszt minden bányába menőnek.
A királynénak eme újdonság hallatán cikkant valami a bal szeme alatt, és máris támadt ott egy kiretusálhatatlan lila karika, és bársonyos fülcimpáján enyhe fűrészfog serkedt e sosem hallott dolgoktól. Orra is kampót vetett, mintha csakugyan nagyon-nagyon megorrolt volna.
– Ezeket te honnan veszed, teeee, te gyehennán olvasztott homok, akivel édes kettesben tölték ímmár ezer egy áldott reggelt, s eleddig csak az én szépségemről regéltél? Teeee, faragatlan síküveg, honnan veszed te ezeket?
– Kémeim jelentik.
– Kémeid vannak… Neked! Ó, hogy a foncsor esne a kuncsorodba, akarom mondani, az idő rágna a foncsorodba! – a királyné kezdett kivetkőzni finom modorából. – Mi a ló izére célozgatsz te itt? Már hogy a fenébe aludhatnék én szűzi mosollyal szájam sarkában? Hát én e birodalom élvhajhász királyának hitvese vagyok! A hitvese!
– Hit és vese nagyon távol esnek egymástól – szólt egykedvűen a tükör.
– Na, te piszok tükör, ha nem hagyod abba a szájkaratét, én mindjárt eret vágok rajtad, mert sejtem, nagy baj van itt! – toporzékolt a királyné. – Ronda foncsorozott szatír, te! A kép, amit itt összevissza tükrözöl nekem holmi aktív szenegáli hópintyről vagy kicsodáról, badar perverzió! Már látom, nagyot hibáztam, hogy titkaimat, ajkam leheletét megosztottam általad virtuális sajátmagammal, mert oly gyakran édeskettesben maradván veled, azt hitted talán, feléd vetem én oly hő pillantásimat, nem pedig magam felé, s megzakkantál eme vakhitedtől. Mértéket vesztettél. Elnyeled a fényt, szépségem bizonyosságait, s meglopsz, hálátlan semmirekellő, mert rút, öt blendével túlexponált hófehér képtelenségeket okádsz nekem vissza.
A tükör elsiklott mind e mocskolódások fölött:
– Már MAOE-CETUNG megmondta, hogy a rangsorba helyezés alapja az összehasonlítás. Hozd ide nekem Hófehérkét, vagy a szakítható rózsát az arab erdőkből, vagy hozd akár Markót, a sose vicsorítót, akár csak egy pillantásra, és én megmondom neked, kérdésedet illetően mi a helyzet.
Úgy látszik, a tükör, bármilyen okos volt, nem gondolt azzal, hogy megbokrosodott nőnek törő vagy törhető tárgy valahogy mindig esik keze ügyébe, így a vadonnak igazi ízt kölcsönző lápi aurát már nem is volt ideje szóba hozni, mert szemtelen ajánlatára a királyné – zutty! – belevágott hajgöndörítő vasával a metszett üvegbe.
A tükör megrepedt. Mit meg!? Szét! Hullott szanaszét. Foncsora pedig nyúlt, olvadozott valami titkos energiától, mígnem a padlóra csordult bűzölögve, s mögüle előbukkant – uramisten! – egy viszonylag bonyolult, ördögi szerkezet.
Egy pesövéofszi. Határozottan olyasmi volt, sőt, biztosan az, egy Pesövéofszi volt, ami, mint tudott, erős D-Vektoriális sugarat bocsát ki magából.
Ezt csempészték előző nap a tükör mögé a király szerelői.
Mert hogy a király már régóta gyanította, hogy nagyszájú feleségének fogalma sincs az igazságról, már arról, hogy elhull a virág, eliramlik a Dóri; hogy öregedő neje, aki rémes-migrénes esti mesékkel kezdi feketére színezni a szexus kérdéseit, aki szardínia halat tart éjszaka ajkai között, hogy a király érdeklődését lelohassza, ez a némber napról napra ismétlődő hajnali kérdezősködéseivel bebetonoz egy veszélyes státuszt; szóval, hogy milyen borzasztóan nevetséges lesz ez a királyné, amikor száz évesen, ha megéri, még mindig a világ legszebbje remél lenni, s egy napon vagy talán már holnap – ó e némber! – egyre többet nyakaztat majd, hogy az igazság kimondását szerte a birodalomban vérbe fojtsa.
A király persze nem gondolta, amikor a műszaki ajánlatot elfogadta, hogy ez a vektorosan megpiszkált üveg ilyen, ilyen…
– Nem gondoltam, hogy ez a gondolkodó izé, ez a filozófiailag felpiszkált tükör ilyen ökör tud lenni, hogy nyakatekert teóriákkal próbálja majd asszonyom figyelmét elterelni az egyetlen ábrándról, ami őt felajzva tartja: önnön szépsége páratlan voltáról! -hördült a király, aki már, úgy, hajnali retusálatlanul képbe került a nagy csörömpölésre.
Garanciális kifogásokon járatván eszét, hívatta is nyomban a szerelőket.
Közben a királyné kezdett ráébredni, hogy az, ki magánya vermében tör-zúz, még inkább magára marad. Ám egyéb, mint bosszú, nem ötölhetett szépséges eszébe. Hajdan oly kedvenc tükre háromszögletű darabját szorongatva most efféle monológba kezdett:
– Te voltál, tükröm, akiben vakon bízhattam, s akiben, ha akár lehunyt pillákkal közelítettem is, csókommal csókomra találtam. És ennek most vége, mert te, eszetlen, békénket kikezdve eszedre leltél. Már nem vagy több – ha nem csalódom! – mint aki, így vagy úgy, véremet képes ontani – mondotta, s megvillantván a kezében szilajló tükörszilánkot, egyetlen nyesszentéssel elvágta a király torkát.
– Nem csalódom, jól van! – e szókkal sziszegte túl a királyné a kéjenc királyi test omlásának zaját. – Képes lennél hát véremet ontani! –
és ezzel saját torkát is elkezdte a másik keze ügyébe eső aloe levelével vastagon legyezni.

*

Hófehérke ekkor már túl volt a hetedik törpén, ott tátongott üresen az uzsonnás kosár.
A bányába vezető ösvényről a legkisebbik még visszafordult:
– Cókolom a hófehér cickódat – de hat kókusz zúdult nyomban kopasz fejére, s a többiek grabancánál fogva magukkal ragadták:
– Értsd már, te szerencsétlen, hogy Hófehérke a mi anyánk helyett anyánk, ráadásul a főbányamérnök lánya, és egy mérnökileg pontosan eltervelt királyi frigy várományosa! Úgyhogy, kuss legyen nekünk! Mostantól csak a hejhón járjon az eszed!
Míg a fiúk hejhózva a bánya felé vonultak, Hófehérke szelíden dalolgatva rendet rakott a felfordult erdei kunyhó konyhójában, majd illatos fürdőt vett, aztán pedig szép sorba kipakolta kozmetikai szereit, s édes kettesben maradván kedvenc tükörképével, ily kérdést szőtt dalolgatásának lágyan hullámzó ívébe:
– D-Vektor, D-Vektor, mindent tükröző D-Vektorom, mondd meg nékem, vajon az a baldachin bitorló vén lotyó elvágta már a torkát?
– Ácsi, Hófehérke, ácsi! – csattant rá a tükör. – Kerüljél képbe! A királyné-forgatókönyv törölve! Kezdd beleélni magad, hogy a hét törpe a te főtörténeted.
Hófehérke e szavakra a fehérnél is fehérebb lett, aztán egyre csak halványodott, mint ki vörös vérlúgsót nyelt. Hosszan, némán bámult a kunyhó ablakain bevágódó fénypászmákba, s már nem tudta, hogy vajon a felkelő vagy a lemenő nap sugarai ezek.
Bal szeme, mintha csak control V C-re menne, átugrott jobb szeme helyébe, de még így is szebb volt, mint amaz odaát, mert az a vérben tocsogó, hajdan oly bájos királyné annyira csúf és gonosz volt már, hogy az még raw-ban is elmesélhetetlen.