Urbán Ádám: Esély kiállításáról beszélgetnek az M2 Petőfi tévécsatornán.
Urbán és Urbán Aszódon
Ritka, még az amúgy sokat (néha túl sokat is) látott fotómuzeológusnak sem gyakorta előforduló helyzet teremtődött a tavalyi év elején, amikor Urbán Ádám fotográfus életében először belépett az Aszódi Javítóintézet kapuján. És miután apja fia, ezt az egyszeri látogatást megszámlálhatatlanul sok követte, hasonlóan az ezerkilencszázhetvenötös évhez, amikor Urbán Tamás – minden engedélyt megszerezve – szinte hetente járt ki az akkor még nagyközségbe, annak is egy meghatározott részére, a dombon álló, múlt századi téglaépületek valamelyikébe. Urbán Tamás akkoriban járt a MÚOSZ Újságíró Iskola fotóriporteri szakára, s ez lett a vizsgamunkája. Fekete-fehér negatívra fényképezett, de nem csak fotókat csinált. Beszélgetett az ottani gyerekekkel, kisebb-nagyobb szívességeket tett a nehézfiúknak, meghallgatta bajaikat, azok leveleket és naplókat írtak neki, rajzoltak… Már az sem csak egy riport volt. Itt alakult ki az a – negyven év távlatából – jól kivehető megközelítésmód, etikus hozzáállás, humánus emberi és nem a dolgát végző, feladatát teljesítő és utána lóhalálában távozó fotóriporteri attitűd, mely olyannyira megkülönbözteti Urbán Tamás életművének legfontosabb nagy egységeit mások még oly jó riportjaitól is. (…) Az akkori kiállítást Keleti Éva nyitotta meg az ezerkilencszázhetvenötös év Luca napján. Keleti a tanára volt az újságíró iskolában és mellette szólt még ott egy elvtárs, egy felettes szerv. A fotográfus asszony felvetésére, miszerint ez az anyag megérdemelné, hogy a fővárosban is bemutassák, az elvtárs félre nem érthetően válaszolta még ott a megnyitón, hogy ez a kiállítás nem hagyhatja el az intézet területét. Így is történt. Negyven évig őrizték egy száraz helyiségben, majd utóbb a házi múzeumukban többet közülük falra is tettek. Mikor lementünk és megnéztük először az egykorvolt tárlat képeit, hasonlót éreztünk mindhárman, mint amikor a Magnum First kiállítást meglelték egy múzeumi raktárban úgy, ahogy 1954-ben lekerült a falról. Az itt, Aszódon meglelt negyven éves kópiák mellé Urbán Ádám a huszonegyedik század technikájával fotózott újakat. Nem apját utánozta, nem a meglévő képeket rimékelte, hanem beleállt a helyzetbe mint Urbán Ádám, és lefényképezte, milyennek látja egy mai fotográfus az évszázados intézmény mai lakóit. És a külön-külön is figyelemre méltó képek mellett éppen ez adja a két anyag érdekes átjárásait, azt a párbeszédet, mely negyven évet kiált át. Az azonos téma két generáció eltérő formanyelvén megmutatva, a változó emberek és mégis azonos helyzetek, szituációk… a két Urbán más és mégis sok szempontból hasonló előadásában.
(Kincses Károly fotómuzeológus)
