“A médiatudatosság azt jelenti, hogy a művészek a képeket az általuk alkalmazott médium kontextuális jelentésének és jelentőségének tudatában, arra reflektálva, és e reflexiót a műbe visszaforgatva hozzák létre. Vagyis nem festenek, mintáznak, fotóznak, rajzolnak „csakúgy”, „érzésből”; de nem is a művészi kifejezés technikai problémái vagy éppen absztrakt formai minőségei foglalkoztatják őket „önmagukban”, mint ahogy nem is egyszerűen tartalmakat akarnak elmesélni. Tudják, hogy egy adott médiumnak, formátumnak és/vagy reprezentációs rendszernek mi a (nem elsősorban szakmai) jelentése, jelentősége és használata.
Következésképpen tudják, hogy milyen hatásokat képes közvetíteni, vagyis miképpen képes befolyásolni a „közfelfogást”, azaz, miként politizál. (A politizálás szót itt eredeti értelmében használom, vagyis a polis dolgaival való foglalkozást értem alatta; polisnak tekintek ugyanakkor mindenféle közösséget, nemcsak a városit.)
Médiatudatosság alatt végső soron tehát azt értem, hogy a művek nem a levegőben lógnak, végső céljuk nem önmaguk (és alkotóik) létének (megjelenésének) bizonyítéka, hanem valamivel több: érvényes és érdekes hozzájárulások egy sokszereplős, soktényezős, és legfőképpen sokdimenziós kép(elmélet)i, illetve tágabban: művészeti, kulturális és politikai diskurzushoz.”
(Horányi Attila: Egy megnyert tét, Szabó Dezsõ Black box címû sorozatáról, Balkon, 2000/3-4.)
