Dulovits-Duto-Duflex-ellenfény-sóshívó. Ha sorrendbe akarnám állítani azokat a területeket, ahol valami jelentőset hozott létre, némi tépelődés után ezt választom: fotóművész, feltaláló, szakíró, székesfővárosi tanár, filmoperatőr. Hogy miért éppen a fotográfusi munkásságát értékelem a legtöbbre? Mert egyik megalapozója volt a magyaros stílusnak, 1932-ben szerepeltek első ilyen képei az Országos Kiállításon. Mert az ellenfény használatának legnagyobb mestereként nemcsak meghirdette a fény elleni fényképezést, de hatásának fokozására egy új előhívási módszert is kidolgozott. Az ellenfényes kompoziciók mellett, a kontrasztterjedelem maximális kihasználása, a problémátlan témaválasztás, a hibátlan szerkesztés jellemezték képeit. Elsősorban a zsánerfotókban, városképekben, csendéletekben alkotott jelentőset, mondom, miközben tudom, hogy több tízezernyi képéből alig néhány száz hozzáférhető manapság.. Mert ő az egyetlen általam ismert fotográfus, aki nem tudott rossz, csúnya, lepusztult képet alkotni Budapestről (sem) Mert hatása a magyar fotográfiára mind a mai napig kimutatható
1903.június 22-étől már csak nyolc évnek kellett eltelnie, hogy elemi iskolásként maga fabrikálta fényképezőgéppel dolgozzék. A budapesti tudományegyetemen szerzett tanári diplomát 1927-ben, ezt követően matematikát tanított, miközben Szőts István filmrendező mellett operatőrként is dolgozott. Legismertebb közös filmjük a Kádár Kata (1943).
A fényképezőgépek és kellékek terén több korszakosat alkotott. Tóth Miklóssal közösen tervezték meg a Duto előtét-sorozatot. Ő találta fel a legendássá vált, gyűjtők által hőn áhított Duflex kisfilmes fényképezőgépet, melyre 5 különböző szabadalmat jelentett be. Kevés kamera volt a világon, melyben ennyi újdonság egyidejűleg jelentkezett volna. Lehetett volna világsiker is belőle, mégsem az lett, hála a Nagy Szovjetuniónak. Könyveiből több fotósnemzedék tanult itthon és Németországban. Elsőként a Lichtkontraste und ihre Überwindung jelent meg Bécsben 1936-ban. Értékét talán mutatja, hogy rövid idő alatt még öt nyelven adták ki. Ezt követte a Művészi fényképezés 1940-ben a szerző készáz felvételével és 7 rajzával, (németül: Meine technik – meine Bilder,1954), majd következett az Így fényképezek (1957).
A Fotóművészet 1943 júniusában még különszámban tisztelgett Dulovits előtt, az értékelő tanulmányt barátja, a maga is számtalan kiállításon eredményesen szereplő Ramhab Gyula írta, de aztán sokáig csak a mellőzés.Alakja a halálát követő negyed század múltán is képes volt még megosztani a fotográfiával foglalkozó szakembereket, azt a keveset.
Személyével polarizálta az embereket, kevés számú barátja mellett sok ellenséget szerzett zárkózott, nehéz természetével, bizalmatlanságával, néha megalapozott, – máskor kevésbé az -üldözési mániájával. “Mint kurriózumot mesélem el, hogy a Dulovits-csal is találkoztunk, méghozzá Csömörön, mert a legtöbbször odamentünk és ő is. És amikor együtt utaztunk a HÉV-en, akkor ő egy külön oldalra ült, noha nem volt harag köztünk, csak ő ilyen zárkózott volt. És amikor megérkeztünk, akkor azt kérdezte tőlünk: Ti most jobbra vagy balra akartok menni? És akkor ő az ellenkező irányba ment…” -mesélte néhány évvel ezelőtt Járai Rudolf.
Betegen, csalódottan, a minimális elismerésben sem részesülve, keserű emberként halt meg 1972.július 24-n. A hivatalosságok még harminc évvel holta után sem ismerték el – legalább posztumusz. Mi nem hivatalosságok legalább egyszer menjünk el Farkasrétre, álljunk meg a sírja előtt (V 21-9-19) és gondoljunk Valakire…
