10.2 C
Budapest
Saturday, April 27, 2024

Kincses Károly: Szabadon, mint a madár

Engedjék meg, hogy feltegyek Önöknek egy kérdést: Tudom ez ilyenkor nem szokás, de mégis.

Mire való Önök szerint egy kiállításmegnyitó?

Nos, ha nem válaszolnak, majd megpróbálok én.
1. Hogy kitöltse a látogatók megérkezése és a koccintás közti holtidőt.
2. Hogy agyondicsérje, felmagasztalja a kiállítás résztvevőit, a rendezőket, esetleg azokat a gazdag embereket, akik pénzt adtak az egészhez.
3. Hogy a megnyitó személy nemes bosszút álljon vélt vagy valós sérelmeiért a megjelent közönség sorai közt bújkáló ellenségein és olyan hosszan és unalmasan beszéljen, hogy fent nevezettek elátkozzák azt a pillanatot is, amikor úgy döntöttek, hogy vernisszázsra jönnek.
4. Hogy a megnyitóra felkért alak bebizonyítsa, lám, ő mennyire okos és szép, művelt és kellemes személyiség.
5. Nagy ritkán persze az is előfordul, hogy a megnyitó személy komolyan veszi feladatát, kihasználja az alkalmat, hogy jótanácsokkal, őszinte véleményével traktálja a megjelenteket, akiknek ezt udvariasan végig kell hallgatniuk, sőt a végén még tapsolniuk is illik.

Ha ismernek, és nyílván igen, mert különben miért kértek volna fel, hogy most beszéljek, nos, ha ismernek, akkor tudják, hogy nekem csak ez az utolsó fekszik. Az első négyre alkatilag nem vagyok alkalmas. Ám ha ezt elfogadták, akkor nincs mit tenni, hallgassák meg a véleményemet is.

Lassan már száz éve, ha bemegyünk egy kollektív fotókiállításra, s a kiállított témák közt nem látunk mást, csak aktokat, gyerekeket, öregembereket ráncos arccal, roskadozó falusi házakat, naplementét, pocsolyás, felhős tájképeket lehetőleg ellenfényben, utazások elkapott pillanatait, külországok ismert, emblematikus épületeit, fiatal lányok portréit, állatokat, virágokat…. nos, akkor a látogató biztos lehet, hogy egy amatőr fotográfiai kiállításra tévedt be.

Nézzenek körül, ezek a képek mit ábrázolnak? Csak nem ugyanezeket?

Miért? Kérdezem, miért kell mindig ezeknek a témáknak visszaköszönnie? A világ –ahogy én látom- rendkívül nagy és végtelenül sokféle. A fényképezőgépbe fűzött film bármely témát képes megörökíteni. Mára már cenzúra sincs, akkor meg miért nem látunk több képet a minket körülvevő életről, a velünk történő eseményekről, a mindnyájunkat érdeklő dolgokról, vagy egyszerűen csak művészi feladatok tanulmányszerű megoldásairól, vagy bármi egyedi, kreatív dologról?

És akkor itt még nem arról beszéltem, hogy a képek jók vagy sem, hogy a közhelyes témák milyen színvonalon vannak megoldva. Mert az még csak ez után következne.

Ha az itt résztvevő alkotók elfogadják egy már vagy negyedszázada kiállításokat rendező, néző ember véleményét, akinek a kezén évente biztos átmegy néhány százezer fotó, akkor csak biztatnám mindannyiukat: szakítsanak a konvenciókkal, ne foglalkozzanak azzal, mit láttak már hasonló kiállításokon, mik lehetnek a rejtett elvárások, kik milyen képekkel nyertek már valahol, valamit. Mindazokat az esztétikai, képszerkesztési, fotótechnikai ismereteket, melyeket elsajátítottak, melyeket már remekül alkalmaznak ezeken a képeken is, fordítsák új témák felé, hogy a következő kiállításon meglepődhessek, hosszasan szemlélődhessek egy-egy kép előtt, hogy bizonytalan legyek, kiknek az alkotásait is látom.

Mert értem én, hogy a hivatásos fényképész azt és úgy fényképezi, amit és ahogy megrendelik tőle, hiszen ebből él. Nem ugrálhat, nem egyénieskedhet. De amatőrnek lenni annyi tesz, a klasszikus definíció szerint, hogy alkotni szabadon, anyagi, financiális és egyéb megkötések nélkül csak úgy magunknak, a magunk örömére, gyönyörűségére. De akkor legyünk, legyenek valóban szabadok, s fotózzanak bármit, mindent. Lesz majd köztük jó és rossz kép vegyesen, de ez nem baj. Csak legyen egyéni, érezhető legyen mögötte a személyiség. Legyen minden alkotó más, vállalja saját magát olyannak, amilyen, s akkor … nos akkor ez a képeken is szembeötlik majd.

Ennyi volt a mai napra rendelt jó tanácsom. Ha valaki megsértődött volna – ismeretlenül is arra kérem, ne tegye, mert csak és kizárólag segíteni akartam. De ha egy valakiben elindított valamit, ha azt mondja magában, igaza van ennek a pasinak, akkor rendben van, az időnket sem töltöttük itt hiába, ráadásul meg a kiállítás is meg van nyitva.

Köszönöm a türelmüket.

(Elhangzott Galántán 2001-ben, a Galántai Fotóklub által rendezett nemzetközi kiállítás megnyitóján)

Kincses Károly
Kincses Károly
Kincses Károly 1954-ben született. Még él. Járt iskolákba, főiskolára, egyetemre. Dolgozott, majd barátaival, segítőivel megalapította a Magyar Fotográfiai Múzeumot. 15 éven át vezette, majd ugyanazon barátaival és segítőivel, kik közül elsősorban Kolta Magdolnát és Bánkuti Andrást említi, kivásárolta, átépíttette, működtette a Mai Manó Házat. Közben írt, szerkesztett vagy ötven könyvet, ennél sokkal több tanulmányt, tanított egyetemeken, rendezett ezernyi fotókiállítást itthon és 16 országban. Mostanában legújabb projektje megvalósításán dolgozik. Elhatározta, hogy a továbbiakban minden napját egy-egy munkadarabnak, műalkotásnak tekinti és szándéka szerint mindent elkövet, hogy esténként úgy kerüljön ágyba, hogy azt érezhesse, a lehető legjobbat hozta ki belőle. És nyugodtan alszik, majd másnap újrakezdi.

Related Articles

Egy Klikkhez tartozunk!

5,492RajongókTetszik
197KövetőKövetés
698FeliratkozóFeliratkozás

Latest Articles